Meglepetések sora...

Izgatottan vártam az utolsó koncertet. Ez a hétvége álomba illő volt. A legjobb pedig az, hogy John és én szerelmesek vagyunk egymásba. Imádtam ebben a tudatban élni ezt a napom. Minden olyan gyorsan történt...
Lassan sétálgattam fel s alá a backstageben, miközben a körmömet nézegettem. 
Volt rajta néhány fehér folt, de egészében szép körmeim voltak. Nem volt kilakkozva, semmi puccos nem volt jellemző rám, de mindig is szerettem a körömlakkok színeit. A sok pink, piros kék mindig megbabonázott, akárhányszor jártam olyan helyen, ahol kapható volt. Csodáltam azokat, akiknek volt idejük megcsinálni szépen és igényesen a mancsaikat. 
Amíg így mászkáltam, egyre jobban elfáradtam a lassú tempóban, ezért kerestem egy helyet, ahol lekuporodhatok.
Ekkor egy szép fekete gitárra lettem figyelmes, ami a sarokban állt gazdátlanul. Kissé poros volt, így tudtam, hogy már régen nem használták.
Ha eddig nem mondtam volna, oda meg vissza vagyok a gitárokért, és valamit tudok is rajta játszani, mégis amatőrnek mondanám magam. Imádtam a fényes akkordokat, a húrokat, és azt az érzést, hogy zenét kreálhatok egy szépen faragott fával.
Otthon a régi szobámban van is egy, de mivel már régen játszottam rajta, ezért úgy gondoltam, hogy otthagyom. De most ez az érzés újra feléledt bennem.
Odalépkedtem hozzá, megfogtam a nyakát, majd elvittem egy közeli székhez, ami olyan helyen volt, ahol senki sem láthat, és nyugodtan próbálkozhatok.
Letöröltem a csodálatos hangszert, majd levettem a zakóm. Sokkal vagányabbnak éreztem, hogy egy szál trikóban ülök s gitározom.
Megpengettem a fémhúrokat, majd elszomorodva figyeltem meg, hogy elhangolódott. Megcsavartam a kis kulcsokat, egészen addig, míg egészen tiszta hangzásúak nem lettek. Csodálatos.
Először egy A dúrt szólaltattam meg, majd egy G-t. Ezeket követte a C, E moll, és a D dúr. Kellemes volt érezni, ahogyan a színtiszta zene átjárja testem, és a kezeim egyre gyorsabban és virtuózabban játsszák a régi dallamokat.
Lassanként dúdolni is kezdtem hozzá, majd megjött a hangom, és énekelni kezdtem. Újra együtt: én és egy gitár. A régi emlékek, éneklések, dalok törtek fel belőlem, majd elmosolyodva, csukott szemmel játszottam tovább.
-Még mindig jól csinálod.-motyogta a törökülésben lévő Taylor. Meglepetten néztem rá, hogy miért nem hallottam a lépteit.
-Köszönöm.-pirultam fülig, bár tudtam, hogy annyira mégsem lehetek jó.
-Még.-dobolt maga mellett a kezeivel. Elvigyorodtam, majd folytattam, amit abbahagytam...



John szemszöge:

Amy azóta üzenetek küld mióta szakítottunk, és Edwardöt is zaklatja. Tényleg nem normális amit csinál.
Legutóbb is, amikor egy lány a közelembe került, és barátok lettünk- semmi több- mindent megtett, hogy eltávolítsa mellőlem. Hívogatta, fenyegető SMS-eket küldött neki és mindig keresztbe tett neki. Sajnos sikerült is elűznie, mivel a lány 2 nap után azzal az indokkal hagyott ott egy kávézás alkalmával, hogy nem bírja tovább ezt a nyomást, és hogy nem kockáztatja miattam az egészségét, és azt, hogy Amyt jobb lenne diliházba vinni.
Így utólag belátva igaza van. Már akkor el kellett volna hagynom, amikor kételyeim lettek vele kapcsolatban.
Nagyjából mindig is tudtam, hogy a pénzünkre hajt, de én szerettem őt. Legalábbis azt hiszem.
Annyi biztos, hogy Rachelt másképpen szeretem. Olyan erős vonzalom van köztünk az első pillanattól kezdve, amilyet még nem láttam. Ahányszor meglátom a szívem vágtába kezd és a gyomrom is görcsbe rándul. Egyáltalán nem rossz érzés, csak még sosem éreztem ilyet. Ez lenne a szerelem?
-John! Élsz még?-zavart meg Edward.
-Mondjuk.-sóhajtottam, majd szétcsúsztam a kanapén.- Voltál már igazán szerelemes?
-Nem tudom.-vonta meg a vállát, majd elvigyorodott.- De te az vagy.
-De mennyire.-kotyogtam el, majd hirtelen felnéztem rá, és láttam a megdöbbent arcát. Nem számított rá, hogy kimondom előtte.
-Rachel?-kérdezte kerek szemekkel?
-Mi van vele?-ültem egy kicsit egyenesebben.
-Ő az?-tudakolta, mire egy alig látható bólintással reagáltam. Először gondolkodást, majd örömöt láttam az arcán.- Tudtam.-motyogta, majd megveregette a vállam.- Tudod, áldásom rátok!
Nem számítottam rá, hogy így reagál. Amikor bejlentettem, hogy el akarom jegyezni Amyt, akkor annyira kiakadt, hogy egy hétig nem láttam. Szóval ez most kellemes csalódás volt.
-Kösz öcskös.-öleltem meg.-Tudod, hogy szeretem azt a nemnormális fejed.-vigyorogtam.
-Akkor neked sem normális, mivel kb. ugyanúgy nézünk ki.-kacsintott. 
Csendben néztük egymást, fürkésztük az arcvonásainkat a másikén.
Ekkor halk gitárszóra lettünk figyelmesek...
A telefonom jelezte, hogy kaptam egy üzenetet, de nem vettem adtam neki nagyobb jelentőséget.
Edwarddal egymásra néztünk, majd felálltunk, és mint a robotok, akik zenére mozognak, elindultunk a dallam forrása felé, ki az öltözőből.
Taylor a földön ült, és csillogó szemekkel hallgatta a hang forrását, aki a függöny mögött volt.
Halkan lépkedtünk a zene felé, mikor az hirtelen abbamaradt, és a függöny megmozdult. Taylor lassan felállt, és felénk közeledett.
-Sziasztok.-morogta, majd elsétált mellettünk.  Odasiettem, ahonnan ez előbb jött, de nem volt ott senki, csak egy fekete, régi, mégis szép gitár...


Rachel szemszöge:

Az önfeledt gitárjátékom közben megcsörrent a telefoom, ezért muszáj volt abbahagynom. Taylor lassan elkullogott, magyarul feloszlott a közönségem. Mindegy, talán úgy sem folytattam volna, hiszen Johnék előbb-utóbb úgy is megjelentek volna...
-Halló?-szóltam bele halkan a telefonba.
-Szia Rach.-dörmögött egy ismerős hang. Bár nem jöttem rá, hogy ki az, de mégis ismertem.
-Szia... Ő ne haragudj, de nem tudom ki vagy.-motyogtam.
-Hogy is hihettem azt, hogy felismered a hangom.-morogta, majd végre kibökte, hogy ki ő.- Pete vagyok. Pete Jackson.
Kirázott a hideg. Azzal a sráccal beszéltem, akibe egész gimiben bele voltam zúgva. Sosem beszéltem még vele. ÉS nem akarom megtudni, hogy honnan szerezte meg a telefonszámom.
-Pete?-csodálkoztam a néven és esküszöm, mintha forogni kezdett volna velem a folyosó. Pete Jackson. Az a srác akinek a kegyeiért lányok álltak sorba, és ahányszor odaköszönt valamelyik csajnak, a lányból nem maradt más, csak egy tócsa. 
-Félretelefonáltam volna?- hallottam a hangjában, hogy mosolygott. Úristen, az a mosoly...
-Nem, nem dehogy is.-rebegtem, és éreztem, ahogy a vér elönti az arcom.
-Huh, már azt hittem, hogy rossz számot hívtam. 
-Szóval... Miért kerestél?-kérdeztem halkan.
-Ja, igen. Azt szerettem volna kérdezni, hogy találkoznál-e velem.
-Ez most egy randi?-tértem a lényegre.
-Mondjuk.-motyogta.-Holnap a sarki kávézóban?
-Per... Nem, várj! Most jut eszembe, hogy nem otthon vagyok.-sziszegtem, majd John is eszembe jutott.
-Hol vagy?-kérdezte gyanakvóan.
-Írországban?-kérdeztem feszengve, amit igazából mondanom kellett volna.
-Mit keresel te Írországban?-még mindig hallottam a hangjában a feszengést, és a csalódottságot.
-Elköltöztem.-mondtam határozottan, és eszembe jutott, hogy le kéne ráznom, mert nem lesz ebből semmit.-Viszont most muszáj mennem.
-Ne várj! Mikor leszel itthon?-kérdezte mézes-mázosan, mintha megváltozott volna a rólam alkotott képe.
-Nem tudom Pete. Nem szándékozom egyhamar hazamenni.-morogtam.-Majd anyuék jönnek nemsoká. 
-És nem lenne baj, ha én is meglátogatnálak?
-Pete, sajnálom, de éppen kialakulóban van egy kapcsolatom. ÉN nem vagyok vevő ilyen futókalandokra, mint amilyeneket te lezavartál a gimiben.-mondtam kicsit szemrehányóan.
-Megváltoztam Rachel. Komolyan.
-És ezt most higgyem el neked, így telefonon keresztül, látatlanban?-kérdeztem most már gyanakvóan.- Sohasem beszéltél velem egy szót sem, most meg hirtelen álmaid nőjévé váltam?
-Csak adj egy esélyt. Kérlek.
-Pete, már mondtam, hogy kapcsolatban vagyok, kérlek, ne szenvedtess.
-Akkor csak engedd meg, hogy meglátogassalak. Lenne egy fontos mondanivalóm, és ez nem telefontéma.
Ekkor halk lépteket hallottam, így hát itt volt az idő, hogy lerázzam Petet.
-Ne haragudj, de muszáj mennem. Majd később beszélünk.-hadartam, majd mielőtt marasztalhatott volna, kinyomtam a telefont...