Kiút a depiből...

Teltek múltak a napok, és én egyedül maradtam. Taylor mit sem tudott az egészről, csak annyit, hogy felmondtam a munka helyemen. Tudom, hogy hülyeség volt, de nem tudnék visszamenni oda, és arcra fagyott mosollyal vigyorogni, főleg, hogy az ikrek többször is ellátogatnak majd oda.
Ennek a főnököm ugyan nem örült, de azt mondta, hogy amint rendbe jönnek a dolgaim, szívesen vár vissza a színházba.
Elég megértő volt velem szemben, hiszen a történtek nagy részét vagy látta, vagy hallotta valakitől.

Sírok. Egész álló nap, és Lisa sem tud megnyugtatni. Megkértem, hogy ne meséljen ez egészről Taynek, mert véletlen valami hülyeséget csinálna, amiből nekem lenne problémám.
Johnon és a szakítás furcsa okán jár a fejem.
Igazából a szomorúság 2 nap után lappadt, de a sírás nem javult. Minden feszültség, ami egész életemben felgyülemlett bennem, az most jött ki. Már attól félek, hogy a könnyeim elfogynak...
-Rachel, fent vagy?-nyitott be suttogva Lisa.
-Igen.-motyogtam, majd az ajtó felé fordultam.
-Hoztam neked enni.-mondta, majd elmosolyodott.- Csokit is hoztam, mert most kell a boldogság hormon.
-Köszönöm Lis, de nem kellett volna. Majd csak túlélem valahogy.-morogtam, majd a hátamra fordultam.
-Figyelj Rache, muszáj lesz kijönnöd a szobádból. Egy hete itt kuksolsz.-mondta aggodalmasan, majd leült mellém az ágyra.
-Miért másznék ki a jól bevált bunkeremből, ha odakint a világ minden baja rám hárul?-szipogtam, majd a párnába fúrtam a fejem.
-Hát ezen segíteni kell. Ma este elmegyünk bulizni, és nincs vita!-ugrott fel az ágyról.
-De én nem akarok.-nyávogtam, majd felültem.
-Nincs kifogás édesem, ma este bepasizunk!-nevetett, majd rácsukta az ajtót, hogy ne tudjak kifogásokat keresni.
Ezen elgondolkoztam. Nem is lenne olyan rossz, ha egy kicsit kimozdulnék, és tuti, hogy elfelejteném Johnt.
Nagy nehezen kimásztam a jó, meleg, puha ágyikómból, és a tükrömhöz vonszoltam magam.
Egy lányt láttam. Egy lányt, aki borzasztóan néz ki, túl vékony, és a haja csomókban áll. Kisírt szemei karikásak, és pirosak.
-Hát, elég szarul nézel ki...-motyogtam a tükörképemnek, majd beletúrtam a hajamba. A kezem majdnem beleragadt.
-Oké, ezen segíteni kell!-suttogtam, majd nagy léptekkel, és magabiztosan bevonultam a fürdőszobába...
Forró vizet engedtem a kádba, és élvezettel merültem el a málna illatú habok között. Csodálatos érzés volt, hogy ellepnek a világos-rózsaszín habok.
Túl sokat vártam ettől a kapcsolattól. Na meg Johntól. Azt hittem, hogy ő más, és nem olyan mint egy sznob paraszt, de ezek szerint csaltak a megérzéseim. Hagyta, hogy beleszeressek, majd eldobott, mint egy rongyot.
Egy idő után arra jöttem rá, hogy megint Johnon vívódom. Nem bírom kiverni a fejemből a tökéletes arcát, a vonásait... Rachel!!

                                                                          *******

A hajam végre tiszta, tehát kimozdulhatok a szobámból. Jó volt újra gondolkozni a dolgokon, és nagyjából megemészteni a történteket.
- Jó reggelt Csipkerózsika!-ugrott elém Lisa.
-Szia.-mosolyogtam, majd leültem a kanapéra.
-Ezek szerint este velem jössz?-huppant le mellém.
-Azt mondtad, hogx nem tehetek mást...-motyogtam, miközben a körmömmel babráltam.
-Nem gondoltam komolyan.
-Ezt jó tudni Lis. Akkor már megyek is vissza...-ugrattam.
-Hé, ne! Kérlek!-nyúlt utánam.
-Csak ugratlak, nyugi már.-nevettem, majd elterültem mellette.- Hova megyünk?
-A legjobb dublini diszkóba.-mondta elégedetten, majd felugrott.- Két óra múlva indulunk, úgyhogy szerintem kezdj el készülni!
-Rendben, csak hagyj bambulni még egy kicsit.-morogtam.
-Gyerünk, állj fel!-fogtam meg a csuklómat, és teljes erejéből felrántott a kanapéról.
-Jól van, indulok.-néztem rá morcosan, majd bevonultam a szobámba.
Kitártam a szekrény ajtaját, és leültem vele szemben a fölre. Elgondolásom sem volt arról, hogy mit vegyek fel estére.
Végre van egy ember ak figyel rám. Lisával jó barátok lettünk, mióta Tayyel ideköltöztünk hozzá. Csodás lakótárs, és lehet vele bulizni.
Bűvölten ültem a szekrény előtt én bámultam a mélységét. Lehet, hogy el sem kéne mennem, de lehet, hogy jót tenne.
Végül a hosszas vívódás után, bemásztam a szekrénybe, és keresni kezdtem. Minden ruhának volt valami hibája.
Aztán végül egy bézs színű ruha mellett döntöttem egy lenge kardigánnal és egy szép nyaklánccal. Csodálatos, ezzel meg is volnánk!

                                                                        ********

-Kész vagy?-nyitott be hozzám Lis.
-Pillanat.-motyogtam, miközben próbáltam szép tusvonalat festeni a szememre.
-Kint várlak.-mondtam, majd elment.
Körülbelül két perc múlva én is az ajtóban álltam és a cipőmmel küzdöttem. Lassan de biztosan sikerülte felvennem a magassarkúmat, majd kilibbentem az ajtón. Lisa kint állt és a telefonján pötyögött.
-Mehetünk?-motyogta böngészés közben.
-Persze.- feleltem selymes hangon, majd elindultam előre a lépcsőn.
Most magabiztosnak éreztem magam, és tulajdonképpen Johnt is elfelejtettem, már amennyire el lehetett felejteni...
Izagtottan álltunk a kapuban, a taxira várva. Lisa még mindig SMS-ezett, de nem különösebben zavart.
Végül a várva-várt sofőr is megérkezett, és beszálltunk a kocsiba.
-Hova lesz hölgyeim?-kérdezte kedvesen az öreg.
-A Tripodba...

Fájdalom...

-Edward, miről beszélsz?-kérdeztem idegesen.

-Nem tudom.-dörmögte, majd hátat fordított nekem.- Nem akarom a füledbe ültetni a bogarat, ezért inkább nem mondom tovább. Majd eljön az ideje...

-Edward kérlek!-fogtam meg ismét, de megrázta a vállát, és a gyenge karom magam mellé hullott. Nem fogja elmondani.

Gyors léptekkel kirohant a színházból, és én nem mentem utána az élet egyre sűrűbb erdejében. Hagytam, hogy fusson, hiszen úgysem fogja folytatni a furcsa mondanivalóját.

A lábaim remegtek, pedig nem történt semmi, mégis féltem. Éreztem, hogy valami rossz fog történni, mert Edward hangja vészjósló volt számomra. Minden egyes szava csengett a fülemben, és már szinte sorrendet váltottak, és borzasztó mondatok keveredtek ki belőle.

Teljesen elvesztem a szavak erdejében, és észre sem vettem, hogy Taylor előttem guggol, és próbál felszedni a földről.

-Rachel, mi bajod? Hallod? Rachel!-rángatta a vállam, és láttam a szemében, hogy kétségbe van esve a borzasztó látványtól.

-Nem történt semmi.-motyogtam.-Az ég világon semmi.

-Kelj fel!-morogta, majd erős karjai felemeltek a földről, és a lábaimra helyeztek.-Biztos, hogy jól vagy?

-Fix, csak elfáradtam.-mondtam unalmasan, majd elindultam John öltözője felé.

Tay valamennyire kisegített a félelmemből, de még mindig nem tudtam semmit. 

Legjobban az idegesített, hogy Amy és John együtt vannak, egy szobában. Tegnap szakítottak, és Johnnal tegnap óta vagyunk együtt. Vagyis, nem is vagyunk együtt? 

Hiszen ami történt, az csak egy csók volt. Semmi több.

Lefordultam balra, és a megszokott sötét folyosón ballagtam, egészen az öltözőig. Csend honolt. Sehol senki, csak én, és a cipőm kopogása.

Ekkor kinyílt az öltöző ajtaja, és Amy mosolyogva libbent ki rajta, majd elsuhant mellettem, úgy, hogy a válla meglökte az enyémet.

Ott álltam, mint egy kislány, akinek a fagyija a földre esett. Amy szemkontaktusa és ördögi mosolya egy pillanat alatt a földbe döngölt. 

John az ajtófélfának támaszkodva nézett a vörös ciklon után, és arca sápadt, fájdalmas volt. Szinte ijesztően festett a tökéletes arc, és a gyönyörű szem most méregzöld árnyalatát vette fel.

Hirtelen szemei az arcomon állapodtak meg, és a vonásaimat fürkészték. 

Felvettem a szemkontaktust, és egymást bámultuk. Ez volt az első, amikor nem kaptam el a tekintetemet egy fiúról egy perc után. Szerelmes voltam, és tudtam, hogy ő is ugyanígy érez.

-Szeretlek John!-mozdultam felé, csókra vágyva. John hűvösen fogadta, és nem viszonozta az ölelést.

-Rachel beszélnünk kell.-motyogta, majd eltolt magától.

-Miről?-pislogtam idegesen, majd mutatta, hogy menjek be az öltözőbe.

Lassan bementem a kis szobába, és leültem a kanapéra. Johnt néztem, aki idegesen járkált előttem.

-Rachel, szakítanunk kell.-mondta, miközben megállt, és a szemembe nézett.

Először nem fogtam fel, ezért tovább pislogtam, aztán leesett. Vége a kétnapos románcnak, és nekünk is.

-Micsoda?-motyogtam, majd lassan felálltam, és John szemébe néztem.

Innentől világossá vált minden. Amy, Edward, John és a hűvös tekintet. Ez mind csak játék volt.

-Jól hallottad. Ezt te sem gondolhattad komolyan.-mondta szemrehányóan.

-Te csak játszottál velem.-sziszegtem, majd felerősödött a hangom.-Azt hiszed, hogy bárkivel játszhatsz kedved szerint?!-ordítottam, amitől John egy lépést hátrált, és kerek szemekkel bámult.- Hagytad, hogy beléd szeressek. Miért akartál mindenáron tönkretenni?-suttogtam ismét, majd könnyeim patakzani kezdtek.

-Válaszolj!-kiáltottam, mire John ismét az arcomat kezdte fürkészni.

-Változatosságot akartam.-motyogta.

-Hogy tehettél ilyet?-szipogtam.-Hogy lehetsz ilyen rohadék?!

- Sajnálom.-suttogta. Láttam a szemében, hogy valami benne is összetörik, de ezt jól leplezte.

-Mit? Azt, hogy egy életre megutálom a férfiakat?! Oh semmi baj, megbocsátok!-ordítottam.-Edwardnek igaza volt. Nem kellett volna összejönnöm veled!

-Rachel, kérlek.-motyogta.-Nekem ez ugyanúgy fáj, mint neked. Nem tehetek mást.-mondta, majd kiskutya szemekkel nézett rám.

-Ezt meg ne próbáld nekem beadni John Grimes! Ezt te sem gondolhattad komolyan, hogy a te szavaiddal éljek.-ordítottam.-Tudod mit? Soha többet nem akarom látni a pofádat! Pontosan ugyan olyan vagy mint Amy! Mondhatom, összeilletek!-sziszegtem, majd kivágtam az ajtót, és gyors léptekkel rohantam el arről a borzalmas helyről.

John összetörte a szívem. Akármennyire is szerelmes vagyok belé, ezt nem bocsátom meg neki. Soha...

John szemszöge:

Amikor egy üzenet érkezett, nem figyeltem rá, de később elolvastam, és meglepődve pásztáztam a sorok között:

,,Kedves John!

Remélem nagyon jól érzitek magatokat a kis ribancoddal, és jobb, ha kiélvezitek, mert ezek lesznek az utolsók. Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el: Szakítanod kell Rachellel, nehogy 'valahogyan baja essen'! Tudod, hogy a családom ismer olyan embereket, akik szívesen takarítanak vérfoltokat egy kis pénzért cserében! Remélem, jól döntesz!

Csókol: Amy" 

 U.i.: Ha áll az alku, csörögj rám, és megbeszéljük a továbbiakat!

Elborzadtam. Nem hiszem el, hogy Amy ilyenekre képes lenne, csak a pénzem miatt. Igazából nem is én kellek neki, hanem a gazdagság.
El kell fogadnom, mert nem tehetem ki Rachelt ilyen veszélyeknek, hiszen Amy bármire képes. Akármennyire szeretem Rachelt, és akármennyire fáj, meg kell tennem. El kell távolítanom Amy közeléből.
Tárcsáztam az ördög számát, és vártam a pokol kínjaira.
-Igen John?-csilingelt a hangja.
-Rendben, megteszem.-motyogtam, majd kinyomtam a telefont.

                                                                         ********

 -Örülök, hogy újra találkozunk John.-sziszegte Amy.
-Miért csinálod ezt velem?!
-Mert megcsaltál John! Így nem fogok tudni megélni! És lássuk be, fontos az életünkben a szerelem...-nyávogta, majd  járkálni kezdett körülöttem.- Tudod a boldogság nem fontos. Nekem nem. A tiéd meg lássuk be, most törik össze Johnny. Sosem fogsz megszabadulni tőlem.-sziszegte, miközben ördögi mosoly ült ki az arcára.
Legszívesebben megfojtottam volna, de nem tehettem. A gorillái készenlétben álltak, és Rachel életét nem tehetem kockára.
-Rendben. Elküldöm Rachelt, de cserébe megígéred, hogy nem fogod bántani. Ígérd meg!-morogtam.
-Jó. Nem bántom. Csak el kell hitetned vele, hogy nem szereted!-mondta kedvetlenül, majd folytatta- Jajj John, milyen szép életünk lesz.-lelkendezett.
-Kérlek, ezt ne most.-motyogtam, majd mutattam, hogy mehet.
-Szia Johnny, este találkozunk! ÉS ne lássam többet azt a lotyót!-sziszegte, majd kilibbent az ajtón.
Rachel kint állt a folyosón, és kerek szemekkel nézett rám.
Most jön életem legnehezebb beszélgetése.

Rachel szemszöge:

Meghaltam. Belül a szívem darabokra törve rázódott futás közben. A könnyeim potyogtak, de senki nem foglalkozott velem.
Egyedül akartam lenni, és elbújni a gonosz világ elől, ahol engem csak bántani tudnak.
Lélek szakajtva rohantam végig a csendes utcákon, és berobbantam a házunk ajtaján.
Feltéptem a lakásajtót, és becsaptam. Lefolytam az ajtón, és hangos zokogásban törtem ki. Fájt mindenem, de legfőképp a szívem.
Bevonszoltam magam a szobámba, és Johnra gondoltam. Csak ő járt a fejemben, és nem tudtam kiverni belőle, mert szeretem...

Furcsa lépés és arcra esés?

Hirtelen bűnösnek éreztem magam a Petettel való beszélgetés miatt. Nem tettem semmi, nem is mondtam el neki olyat amit nem kellett volna, szóval nem értem magam. Mindig is lelkizős voltam és a legapróbb dolgokból képes voltam egy elefántnyi problémát kreálni.
Tulajdonképpen attól féltem, hogy John fülébe jut, de ez csak egy ártatlan telefonbeszélgetés volt. Semmi több.
Az viszont eléggé felzaklatott, hogy Peter valamiért nagyon megkedvelt, vagy tudom is én. Az tuti, hogy nem engedem, hogy eljöjjön a családommal. Csak bezavarna a kapcsolatokba  és összekuszálna mindent. Mindig kavarós volt, és ki tudja, hogy most mit tervelt ki azzal a nagyon helyes fejével.
Helyes volt meg minden, de sosem volt esélyem nála, és az az érzés zavart és megbódított. Fura volt, ahogyan felkapta a vizet, majd kedvesen folytatta. Vajon mit akarhat?
-Szia.-ölelt át hátulról John.
 A parfüm, amit Edwarddel használtak, tegnap óta méregként hatol be a szervezetembe az orromon keresztül. Az agyamat olyan szinten elcsavarja, hogy mély és visszavonhatatlan szerelmet érezzek iránta. Komolyan,  ez így van!
-Kicsit gondterheltnek tűnsz.-morogta, majd elém állt.-Baj van?
-Nincs semmi, csak kicsit fáradt vagyok.-füllentettem, majd belefúrtam az arcomat a mellkasába.
-Egyébként hallottad, hogy valaki gitározott?-kérdezte, miközben a pólóján keresztül lélegeztem.
Hirtelen megállta az ütő bennem, és elborzadtam, hogy rájött.
Eltoltam magamtól, és a szemébe néztem.
-Láttál valamit?-hadartam.
-Nem.-nézett rám kérdően, majd összevonta a szemöldökét.- Te?
Ezen a válaszon kicsit haboztam, mert nem tudtam, hogy mit kéne neki mondanom. Egyszer úgyis rájön nem? DE lehet, hogy még túl korai?
Hát ebből az ügyből is elefánt lett...
-Ö... Igen?-suttogtam.
-És? Elmondanád, hogy ki az, vagy hozzam a szerszámkészletet?-vigyorgott, de ez lefagyott az arcáról, mert látta rajtam: halálsápadt lettem.
-Én voltam...-hadartam, majd a reakcióját vártam.
Semmi. Az ég világon semmi. Rezzenéstelen arccal bámulta, hogy kiböktem neki két szót, amit talán még fel sem fogott, vagy nem különösebben érdekelte.
-Aha. Szóval te.-nevetett.
Elérte, hogy hirtelen felhúzzon, úgyhogy magabiztos léptekkel elrohantam a gitárért. John csak állt, és várta, hogy mi sül ki belőle.
Felkaptam a fekete hangszert és visszatrappoltam a tökéletes szobromhoz.
-Tessék. Itt vagyok, itt a gitár, és ha hallani akarod, akkor ülj le!-utasítottam, mire egész engedelmesen reagált, és lehuppant a földre. Úgy várta, mint kisgyerek a mesét.
-Kezdhetem?-kérdeztem felhúzott szemöldökkel, mire csak bólintott egyet.
Becsuktam a szemem, és remegő kézzel elkezdtem játszani, amit 30 perccel ezelőtt...
Lassanként dúdolni kezdtem hozzá, majd éneklés lett belőle. Nem kell szégyenlősködnöm a leendő pasim előtt ugye?
-Rachel.-szakította félbe a nyugodt zenélést.-Ezt hol tanultad?-kérdezte.
Lassan kinyitottam a szemem, majd John csodálkozó arcát láttam magam előtt. Zöld szemei az arcomat fürkészték, és válaszra vártak.
-Mármint mit?-döntöttem oldalra a fejemet, és kérdően néztem rá. Hiszen ő mindkettőt jobban tudja mint én.
-Az éneklés. Olyan mélyről jövő. Mármint te nem úgy énekelsz mint mások, hanem valahogy...-nem találta a szavakat, és tőlem várta a folytatást.
-Másképp. Tudom, ezzel koptattak le mindenhonnan. A hangom egy idő után idegesítő, de legalább tiszta.
-Jó vokálos lenél.-bámulta maga elé.
-Hogy mi? Én nálatok. Igen, ha hülyét akarnék csinálni magamból.-morogtam, majd letettem a gitárt és felálltam.
-Ezzel nem megbántani akartalak. Ne haragudj.-pattant fel, és fogta meg a vállam.
Igazából nem bántott meg, és nem zavart, amit mondott, sőt még rosszul sem esett. 
Csörögni kezdett a telefonja. Szokásos, igazi ízléses csengőhangja volt.
-Bocsi, ezt fel kell vennem.-morogta, majd elvonult...

                                                                   ********

Csendben ültem Edwarddel a szűk öltözőben, ahol a fiúk az utolsó fellépésre készülődtek. Johnt persze nem láttam azóta, mióta elvonult telefonálni.
-Mikor láttad utoljára?-kérdezte Edward, miközben a körmét piszkálta. Ránéztem az órára, ami a falon lassú tempóban, idegesítően kattogott.
-Körülbelül háromkor. Miért?-kérdeztem.
-Idegesít, hogy nem veszi fel a telefont.-mondta, miközben már a szemembe nézett.
Edward ugyan olyan volt mint John, mégis más. Az arcuk egyezett, mégis eltért. Csak a szemük volt egyforma.
-Majd előkerül. Tud magára vigyázni nem?-motyogtam semmitmondóan, de nem hallotta meg.
Ekkor John nagy robajjal bevágta az ajtót, és dühösen fújatott. Edward hirtelen felpattant, és John elé állt.
-Mi baj bátyó?-nézett a szemébe.
-Semmi.-hörögte, és eltolta maga elől. Mi van Johnnal? 
Edward még mindig John nyomában sertepertélt, és a dühöngő testvérét figyelte, hátha megtudja a baj forrását.
Ekkor ismét kinyílt az ajtó, és Amy libbent be rajta. Várjunk csak! AMY?!
Edward és én kerek szemekkel figyeltük, ahogy belép az ajtón.
-John, beszélhetnénk?-nyávogta, majd lenézően ránk pillantott.-Kettesben.
John idegesen bólintott, és intett, hogy menjünk ki.
Összevont szemöldökkel néztem Johnra, akivel nem rég még egymás száján csüngtünk, most pedig az ördöggel paktál?
-Rachel légyszíves menj.-morogta. Amy közelebb lépett Johnhoz, de még mindig messze állt tőle.
Megadtam magam. Mit tehetnék? Amy és John egy szobában.
Lassan álltam fel, és kisétáltam az ajtón. Mielőtt kilépettem volna, Johnra néztem, aki Amyt bámulta, és tökéletes arca sötétségbe borult.
Edward kint állt, és arca furcsa formát vett fel. Dühös volt. 
-Menjünk.-nézett rám izzó szemekkel, és elindult a színpad felé.
Gyors és nagy lépteit nehéz volt követni, de utolértem. 
-Edward, minden rendben?-kérdeztem kerek szemekkel, és megfogtam a vállát. Lendületben volt, ezért majdnem elrántott, de sikerült megállnom a lábamon.
-Nem kellett volna belefolynod ebbe az egészbe!-mondta hangosan. Meglepődtem a hangerőn.-Nem tudod, hogy mibe keveredtél!
-Edward, nyugalom!-válaszoltam halkabban.
-Nem Rachel! Szólnom kellett volna, mielőtt belehabarodsz!
-Ez meg mit jelentsen?-néztem kerek szemekkel, és a szívemben kezdett elhatalmasodni a félelem...

Meglepetések sora...

Izgatottan vártam az utolsó koncertet. Ez a hétvége álomba illő volt. A legjobb pedig az, hogy John és én szerelmesek vagyunk egymásba. Imádtam ebben a tudatban élni ezt a napom. Minden olyan gyorsan történt...
Lassan sétálgattam fel s alá a backstageben, miközben a körmömet nézegettem. 
Volt rajta néhány fehér folt, de egészében szép körmeim voltak. Nem volt kilakkozva, semmi puccos nem volt jellemző rám, de mindig is szerettem a körömlakkok színeit. A sok pink, piros kék mindig megbabonázott, akárhányszor jártam olyan helyen, ahol kapható volt. Csodáltam azokat, akiknek volt idejük megcsinálni szépen és igényesen a mancsaikat. 
Amíg így mászkáltam, egyre jobban elfáradtam a lassú tempóban, ezért kerestem egy helyet, ahol lekuporodhatok.
Ekkor egy szép fekete gitárra lettem figyelmes, ami a sarokban állt gazdátlanul. Kissé poros volt, így tudtam, hogy már régen nem használták.
Ha eddig nem mondtam volna, oda meg vissza vagyok a gitárokért, és valamit tudok is rajta játszani, mégis amatőrnek mondanám magam. Imádtam a fényes akkordokat, a húrokat, és azt az érzést, hogy zenét kreálhatok egy szépen faragott fával.
Otthon a régi szobámban van is egy, de mivel már régen játszottam rajta, ezért úgy gondoltam, hogy otthagyom. De most ez az érzés újra feléledt bennem.
Odalépkedtem hozzá, megfogtam a nyakát, majd elvittem egy közeli székhez, ami olyan helyen volt, ahol senki sem láthat, és nyugodtan próbálkozhatok.
Letöröltem a csodálatos hangszert, majd levettem a zakóm. Sokkal vagányabbnak éreztem, hogy egy szál trikóban ülök s gitározom.
Megpengettem a fémhúrokat, majd elszomorodva figyeltem meg, hogy elhangolódott. Megcsavartam a kis kulcsokat, egészen addig, míg egészen tiszta hangzásúak nem lettek. Csodálatos.
Először egy A dúrt szólaltattam meg, majd egy G-t. Ezeket követte a C, E moll, és a D dúr. Kellemes volt érezni, ahogyan a színtiszta zene átjárja testem, és a kezeim egyre gyorsabban és virtuózabban játsszák a régi dallamokat.
Lassanként dúdolni is kezdtem hozzá, majd megjött a hangom, és énekelni kezdtem. Újra együtt: én és egy gitár. A régi emlékek, éneklések, dalok törtek fel belőlem, majd elmosolyodva, csukott szemmel játszottam tovább.
-Még mindig jól csinálod.-motyogta a törökülésben lévő Taylor. Meglepetten néztem rá, hogy miért nem hallottam a lépteit.
-Köszönöm.-pirultam fülig, bár tudtam, hogy annyira mégsem lehetek jó.
-Még.-dobolt maga mellett a kezeivel. Elvigyorodtam, majd folytattam, amit abbahagytam...



John szemszöge:

Amy azóta üzenetek küld mióta szakítottunk, és Edwardöt is zaklatja. Tényleg nem normális amit csinál.
Legutóbb is, amikor egy lány a közelembe került, és barátok lettünk- semmi több- mindent megtett, hogy eltávolítsa mellőlem. Hívogatta, fenyegető SMS-eket küldött neki és mindig keresztbe tett neki. Sajnos sikerült is elűznie, mivel a lány 2 nap után azzal az indokkal hagyott ott egy kávézás alkalmával, hogy nem bírja tovább ezt a nyomást, és hogy nem kockáztatja miattam az egészségét, és azt, hogy Amyt jobb lenne diliházba vinni.
Így utólag belátva igaza van. Már akkor el kellett volna hagynom, amikor kételyeim lettek vele kapcsolatban.
Nagyjából mindig is tudtam, hogy a pénzünkre hajt, de én szerettem őt. Legalábbis azt hiszem.
Annyi biztos, hogy Rachelt másképpen szeretem. Olyan erős vonzalom van köztünk az első pillanattól kezdve, amilyet még nem láttam. Ahányszor meglátom a szívem vágtába kezd és a gyomrom is görcsbe rándul. Egyáltalán nem rossz érzés, csak még sosem éreztem ilyet. Ez lenne a szerelem?
-John! Élsz még?-zavart meg Edward.
-Mondjuk.-sóhajtottam, majd szétcsúsztam a kanapén.- Voltál már igazán szerelemes?
-Nem tudom.-vonta meg a vállát, majd elvigyorodott.- De te az vagy.
-De mennyire.-kotyogtam el, majd hirtelen felnéztem rá, és láttam a megdöbbent arcát. Nem számított rá, hogy kimondom előtte.
-Rachel?-kérdezte kerek szemekkel?
-Mi van vele?-ültem egy kicsit egyenesebben.
-Ő az?-tudakolta, mire egy alig látható bólintással reagáltam. Először gondolkodást, majd örömöt láttam az arcán.- Tudtam.-motyogta, majd megveregette a vállam.- Tudod, áldásom rátok!
Nem számítottam rá, hogy így reagál. Amikor bejlentettem, hogy el akarom jegyezni Amyt, akkor annyira kiakadt, hogy egy hétig nem láttam. Szóval ez most kellemes csalódás volt.
-Kösz öcskös.-öleltem meg.-Tudod, hogy szeretem azt a nemnormális fejed.-vigyorogtam.
-Akkor neked sem normális, mivel kb. ugyanúgy nézünk ki.-kacsintott. 
Csendben néztük egymást, fürkésztük az arcvonásainkat a másikén.
Ekkor halk gitárszóra lettünk figyelmesek...
A telefonom jelezte, hogy kaptam egy üzenetet, de nem vettem adtam neki nagyobb jelentőséget.
Edwarddal egymásra néztünk, majd felálltunk, és mint a robotok, akik zenére mozognak, elindultunk a dallam forrása felé, ki az öltözőből.
Taylor a földön ült, és csillogó szemekkel hallgatta a hang forrását, aki a függöny mögött volt.
Halkan lépkedtünk a zene felé, mikor az hirtelen abbamaradt, és a függöny megmozdult. Taylor lassan felállt, és felénk közeledett.
-Sziasztok.-morogta, majd elsétált mellettünk.  Odasiettem, ahonnan ez előbb jött, de nem volt ott senki, csak egy fekete, régi, mégis szép gitár...


Rachel szemszöge:

Az önfeledt gitárjátékom közben megcsörrent a telefoom, ezért muszáj volt abbahagynom. Taylor lassan elkullogott, magyarul feloszlott a közönségem. Mindegy, talán úgy sem folytattam volna, hiszen Johnék előbb-utóbb úgy is megjelentek volna...
-Halló?-szóltam bele halkan a telefonba.
-Szia Rach.-dörmögött egy ismerős hang. Bár nem jöttem rá, hogy ki az, de mégis ismertem.
-Szia... Ő ne haragudj, de nem tudom ki vagy.-motyogtam.
-Hogy is hihettem azt, hogy felismered a hangom.-morogta, majd végre kibökte, hogy ki ő.- Pete vagyok. Pete Jackson.
Kirázott a hideg. Azzal a sráccal beszéltem, akibe egész gimiben bele voltam zúgva. Sosem beszéltem még vele. ÉS nem akarom megtudni, hogy honnan szerezte meg a telefonszámom.
-Pete?-csodálkoztam a néven és esküszöm, mintha forogni kezdett volna velem a folyosó. Pete Jackson. Az a srác akinek a kegyeiért lányok álltak sorba, és ahányszor odaköszönt valamelyik csajnak, a lányból nem maradt más, csak egy tócsa. 
-Félretelefonáltam volna?- hallottam a hangjában, hogy mosolygott. Úristen, az a mosoly...
-Nem, nem dehogy is.-rebegtem, és éreztem, ahogy a vér elönti az arcom.
-Huh, már azt hittem, hogy rossz számot hívtam. 
-Szóval... Miért kerestél?-kérdeztem halkan.
-Ja, igen. Azt szerettem volna kérdezni, hogy találkoznál-e velem.
-Ez most egy randi?-tértem a lényegre.
-Mondjuk.-motyogta.-Holnap a sarki kávézóban?
-Per... Nem, várj! Most jut eszembe, hogy nem otthon vagyok.-sziszegtem, majd John is eszembe jutott.
-Hol vagy?-kérdezte gyanakvóan.
-Írországban?-kérdeztem feszengve, amit igazából mondanom kellett volna.
-Mit keresel te Írországban?-még mindig hallottam a hangjában a feszengést, és a csalódottságot.
-Elköltöztem.-mondtam határozottan, és eszembe jutott, hogy le kéne ráznom, mert nem lesz ebből semmit.-Viszont most muszáj mennem.
-Ne várj! Mikor leszel itthon?-kérdezte mézes-mázosan, mintha megváltozott volna a rólam alkotott képe.
-Nem tudom Pete. Nem szándékozom egyhamar hazamenni.-morogtam.-Majd anyuék jönnek nemsoká. 
-És nem lenne baj, ha én is meglátogatnálak?
-Pete, sajnálom, de éppen kialakulóban van egy kapcsolatom. ÉN nem vagyok vevő ilyen futókalandokra, mint amilyeneket te lezavartál a gimiben.-mondtam kicsit szemrehányóan.
-Megváltoztam Rachel. Komolyan.
-És ezt most higgyem el neked, így telefonon keresztül, látatlanban?-kérdeztem most már gyanakvóan.- Sohasem beszéltél velem egy szót sem, most meg hirtelen álmaid nőjévé váltam?
-Csak adj egy esélyt. Kérlek.
-Pete, már mondtam, hogy kapcsolatban vagyok, kérlek, ne szenvedtess.
-Akkor csak engedd meg, hogy meglátogassalak. Lenne egy fontos mondanivalóm, és ez nem telefontéma.
Ekkor halk lépteket hallottam, így hát itt volt az idő, hogy lerázzam Petet.
-Ne haragudj, de muszáj mennem. Majd később beszélünk.-hadartam, majd mielőtt marasztalhatott volna, kinyomtam a telefont...